I. fejezet - II. rész
2017. február 19. írta: x Nabi x

I. fejezet - II. rész

chapter_1_2.jpg

- Azt ne mondjátok, hogy debütálok – csúszik ki a fejemben már egy ideje motoszkáló gondolat.
- Ezt nem tudhatjuk – feleli Yu, kicsit óvatosabban, s nagyon gyanús az, ahogy összenéznek a dalszövegíróval. Nem tetszik ez nekem. De nyilván, ha ők azt mondják, hogy nem mondhatják, akkor nem lehet.
- Nemsokára meg tudod, egyelőre ne foglalkozz vele! – ajánlja Hanbin. – Meg fogod tudni! Inkább keresd meg Danielt, őt ismerve már az őrületbe kergette Zicot.
- Ő kit nem? – teszem fel a költői kérdést, aztán visszakanyarodom az előző témához. - Ez annyira nem fair! – morcoskodom, mire megértően néznek rám.
- Tudjuk drága, de nem tudunk mi se mit csinálni. Nem csinálhatunk. De ma megtudod, utána meg beszélhetünk, ha akarod.
- Egyre kevésbé nyugtatsz meg, remélem, tudod. – Sóhajtva döntöm el, hogy egyelőre ennyiben hagyom a dolgot. Ha nekik lesz igazuk, akkor hamarosan megtudom. Eddig se tudtam a dologról, igazából csak Niel ültette el a bogarat a fülembe, hogy lesz valami. A debütálás meg saját gondolat. Vagy remény. Vagy már én se tudom. De egyelőre mindegy. Nem szabad ezen rágódnom, lelkesedni meg főleg nem. Eddig mindig rosszul jöttem ki belőle.
- NARI!!!! – esik be az ajtón a semmiből Niel, s karon ragadva épp csak int a két stúdiós fiúnak, hogy elrabol. Nevetésüktől kísérve hagyom, hogy az énekes a „saját” stúdiójába húzzon. Próbálok nem fennakadni a tényen, hogy levendula színben pompáznak bongyor tincsei, vagy hogy ehhez képest volt halványzöld nadrágot húzni. Magáról a jelenségről meg már ne is beszéljünk. – Már alig vártam, hogy felérj! Közben még meghallgattam Jiho felvetését, de nem tudom. Szóval majd te megmondod! De komolyan, lécci. Még a főnök se hallotta, bár szerintem csak újraveszünk egy részt, meg még megfontolom talán Jiho ötletét is. Bár az majd rajtad is múlik. Bár nem tudom, mennyi időnk van, de leülsz és meghallgatod, te csevegted el az időt!
És be nem áll a szája, míg le nem ültet a hetes stúdió székébe a sok monitor elé, amin különféle hangsávok képei látszódnak. Pislogva próbálom újraindítani az agyam a felesleges infók tömkelege után, a retinámról lemondtam. Szerintem borzasztó sok időt töltött itt a fiú, ahogy kidekorálta a helyiséget. Nem irigylem a rendes tulaját, bár magamat se. Miért engem talált meg a gyerek?!
- A feladatod az, hogy meghallgatod, aztán elmondod az észrevételeid. Hiányzik-e belőle valami, a hangszerelés jó-e így, elég megkapó-e, ha túl sok azt is, a dalszöveg már így marad. Talán. Jiho…
- Niel, fogd be – kérem őt fáradtan. Arra viszont, ahogy felháborodva felfújja arcát, elnevetem magam. – Te halláma! – borzolok bele meglepően puha hajába. – Nyugi. Meghallgatom, aztán megbeszéljük, oké? – Nem tudom, honnan jött elő belőlem a kedves nővér szerep, mindenesetre beválik. Niel kicsit döbbenten vágódik le a másik székbe, s miután odaszenvedi magát a kerekeken az asztalhoz, rám emeli tekintetét.
- Ez most fura volt. De jobb, mint a kötekedésed. Rendszeresíthetnéd – ajánlja szinte már pofátlanul vigyorogva. Voilà, tockos.
- Hülyegyerek – kommentálom egyszerűen a dolgot, majd a képernyőre bökök. – Inkább mutasd, mid van.
- Oooh, azt te csak szeretnéd! – Meg se kérdezem, hogy ezt most komolyan gondolta, elég ránéznem és inkább elindítja a felvételt, aztán pedig telt ajkát harapdálva vár „türelmesen”. Tipikus.
Hátradőlve a székben hallgatom a felcsendülő gitár dallamot némi magasabb aláfestő hanggal. Aztán bumm, jön Niel és az angoltudása. A hangtónusa illeszkedik a felvezető dallammal, s egy rövidebb átvezető rész után megnyugtat kissé, hogy koreaiul folytatja. Imádom, ahogy a ’hajima’-ban megnyomja a j-t, kicsit elcsésítve a szót. Ez annyira rá jellemző. Ahogy egyelőre a dalszöveg is, bár szerintem nem teljesen egyedül dolgozott rajta. Kíváncsi vagyok, hogy mit kerekít belőle a dal során. Egy sor alatt aláénekli más tónussal, amivel kiemeli a tartalmat, s úgy érzem, nemsokára már a refrén előtti rész fog jönni. Általában ilyenekből már tudni lehet. És megint angollal kacérkodik, egyem a kis szívét. Lehet direkt kérte, hogy tegyenek bele Zicoval, a régebben underground rapperként tevékenykedő fiú prímán beszéli. Tetszenek a plusz hangok és az aláéneklések, amikre szinte ő válaszol a hangjával. Szépen fűzi egybe a dallamot a tartalommal. Az ’I never let you go’ sor utáni kis hatásszünet pedig tökéletes helyen és hosszan van. Apró nevetés csusszan ki belőlem, ahogy arról énekel, hogy egy férfinek nem kéne sírnia, és hogy ne engedje el a kezét, majd ő tartja. Istenem, Daniel. Ő meg a kis szerelmes lelke. Valakit ’öröknek’ hívni elég nyálas dolog szerintem. De a dal szövegvilágába illeszkedik, és nyilván van értelme. Meg a túlzás mindig jó eszköz a dalokban. A hangja meg-megakasztása miközben szerintem a refrén utolsó soránál jár már, szintén jó. Nielnek fantasztikus hangi adottságai vannak, remélem villant majd még a dal során. Az is tetszik, hogy a hangjához igazodva van szakaszosabban a gitárjáték is, ami szerintem Taeil érdeme. Meglep a kicsit szünetnek ható rész, némi harangszerű ’ting’ hangokkal. Kicsit megváltozik a gitár, mélyebbre mennek a hangokkal, de az ének nem folytatódik.
- Ahh, ez már a Jiho-féle verzió. Kivágott belőle egy részt, elfelejtettem a másikat megnyitni – rombolja le kicsit a pillanatot Niel, s már nyúlna az egér után, hogy lejátssza a másikat, amikor megállítom.
- Hagyd csak.
A fiú kicsit durcásan dől ismét hátra, ajkai hangtalanul formázzák valószínűleg az itt levő részt. Nagyjából tíz-húsz másodperc telik csak el így ebben a kicsit ürességben, ahová szerintem Jiho valami betétet gondolt beszúrni, az lenne hozzá illő és logikus. Talán pont rappet. Utána ismét Niel hangja jön, elég erőteljesen, de nem túlzóan, inkább csak határozottan. Az aláfestő dobhoz mérten hangsúlyozza ki a szavak elejét vagy tagolja őket. Aztán megint a refrén előtti verse következik, s az alapdallam is visszavált. Nem feltűnően és nem zavaróan, szerintem átvezeti rendesen a fiú, nem akad meg a harmónia. A refrénben nagyon tetszik, hogy az elején Niellel együtt fokozódik a dallam is, elér egy kisebb csúcspontot és ugyanolyan dinamikusan folytatja a dobbal kiegészülve. Tetszik. Átvezető gitárjáték, jön az utolsó variáns még a végső refrén előtt. Elmosolyodom a sorra, hogy ’Nem tudnál álomként mosolyogni?’, ez annyira illik és lekerekíti a dal történetét. Megint cintányér-dob-gitár-tagolással hangsúlyozza Niel a mondandóját és két sorral felvezetve tényleg lezárja magát a dalt a refrén előtt, s nem tehetek róla, kicsúszik a számon, hogy ’Wow’. A szöveg, az aláfestés hozzá, és maga Niel hangja, és amit beletesz, tökéletes kombó. És a kitartott hangja is, ami alá már elkezd szólni a refrén. Tetszik, hogy nem énekel rá túlságosan, hogy mutassuk meg, mit tudunk így utolsó refrénre, hanem szolidan énekel fölé a soroknak néhol. Az pedig, hogy utolsó sornál nincs aláfestés, csak az ő hangja kicsit visszhangozva, ahogy valószínűleg kétszer, csekély hangtávolságnyi különbséggel felvették és összevágták, cseresznye a torta tetejére. Hatásos a vége, abszolút.
A fiú leállítja a felvételt, s várakozva, próbálja minden kíváncsiságát visszafojtani, ahogy néz rám. Megpróbálom összeszedni minden gondolatomat, de persze nem bírja ki, miért is bírná.
- Milyen? – robban ki belőle ebben a kis szóban az összes benne felgyülemlett aggodalom valószínűleg, nem beszélve a kemény munka fáradalmaival meg a várakozással, hogy egyáltalán visszatérhessen.
- Először is… – kezdek bele viszonylag megfontoltan. Egyrészt, hogy tényleg normális véleményt adhassak neki, másrészt hogy kicsit húzzam az agyát. Amennyi dicséretet fog kapni, megérdemli. – Jobban tetszik, mint a Lovekiller vagy az oNIELy bármelyik száma. Byunghun ide vagy oda. Gyerek, ha a többi szám fele ennyire is lesz csak jó is tarolni fogsz a chart-okon.
- Woah! – lepődik meg a dicséret hallatán. Ahelyett viszont, hogy ezt önelégülten tenni vagy szóba is hozná, inkább hálás és megkönnyebbült. Most még. Aztán később szerintem felemlegeti majd ezt bőven.
- Tetszik az egésznek a hangszerelése, nem tucat, főleg nem tuc-tuc, mint a mostani számok némelyike, hanem van rendesen dallamvilága, amire épít, és amiből építkezik. Nem marad egyhangú, de nem túlzás sehol se, az ütemezése is jó, kellően gyors vagy lassú bizonyos részeknél, például a versékben a dobbal remekül kiegészül. Meg banyek, jól használod a hangod!
- Ezt még egyszer! – neveti el magát gyermekien, s fellazulva helyezkedik el a székben lábait felhúzva és a karfának támasztva, oldalt fordulva így felém.
- Daniel, a hangoddal csak telefonban vannak fenntartásaim, te is tudod. Szerintem megint csomót fejlődtél, és ennek ellenére se toltad túl a dalt. Megmaradtál a felső szinten, amikor még nem túl sok, hanem éppen elég. Amivel egyébként megleptél, de az mellékes.
- Miért leptelek meg? – kap viszont a szón a fiú, s tudom, hogy addig kérdezné, amit nem mondanám el. Ez olyan infó neki, ami a későbbiekben fontos lehet, akár az élő felvételeknél, akár a többi dalnál. Olyan, amit elronthat, és amit nem akar elrontani.
- Mennyi, két éve jelent meg az oNIELy? Ahhoz képest az ember azt várná, főleg aki ismer, hogy jössz, megmutatod, mi rejlik benned, ami csak a kis arany torkodon kifér és puszi pá, várjanak a következőre. Ez abszolút nem ilyen. Feszegetsz benne új dolgokat és megoldásokat, villantod a tökéletes hangot, de mégse azt az érzetet kelti így első hallásra, hogy Niel megmutatja, milyen faszagyerek. Neked nem kellenek allűrök ahhoz, hogy megmutasd ezt és ez szerintem érettebb felfogás. Őszinte leszek, nem hallgattam rongyosra a Lovekillert és teljesen fel se tudom idézni magamban, de ha a többi számod is ilyen lesz most, akkor még lehet meg is veszem.
- Ennél szebbet nem mondhattál volna. – Drámai sóhajtással és plafonra nézéssel reagálja el, de látom rajta, hogy elraktároz mindent. Tényleg nem gyakran dicsérem meg őt, nyilván tudja, hogy oka van. Szerintem bőven büszke lehet magára most ezért a számért.
- A dalszöveg egyébként a témájával ellentétben nem annyira elcsöppenős és klisés, az elején még arra számítottam.
- A vége miatt nem lett az?
- Igen. Szerintem az úgy kicsit csavarosabb megfogalmazás lett, ami úgy benne is marad az emberben, de nem azért, mert túl nyálas, hanem mert… Nem is tudom. Odatevős, de inkább tartalmilag, bár hangilag is odatetted, szó se róla.
- Ahh! Azt a versszakot soká tartott megírnom! Zico mondta is, hogy kicsit váltás, de szerinte is jó.
- Mindenképp. Bennem legalábbis a vége maradt meg nagyon és per pillanat még egyszer meghallgatnám. És valahol jó, hogyha ezt a hatást éri el. Nálam is, nem hogy majd a kis Angyalkáidnál. Szerintem oda és vissza lesznek.
- Azt mondod? – Önmagához képest szende mosollyal kérdez rá.
Hogy mit gondolok, azt nem sikerül elmondani neki, ugyanis a minden terembe és folyosóra felszerelt hangosbemondókba némi recsegés után megszólal az igazgató hangja.
- Máris idő van? – kapja fel a fejét Niel, de lepisszegem. Talán most kiderül, mit tud mindenki rajtam kívül!
- Jó reggelt, itt az igazgató. Elnézést, hogy megszakítom az órákra való bemelegítést, de a következő gyakornokokat kérném 13-as táncterembe gyülekezni tizenöt percen belül. A lányokkal kezdem. Ahn Hyojin, Lee Jinsuk, Amber Liu, Kim Nahyun, Jeon Somin, Jang Dahye, Hirai Momo, Ennik Douma, Pranpriya Manoban, Jung Soojung, Kim Doyeon. – Néhány nevet sikerült archoz is párosítanom, vagy tánc- vagy énekóráról, de őszinte leszek, van, akiről nem ugrik be, hogy kicsoda. Lehet, hogy újabb gyakornokok, őket annyira még nem ismerem. Vagy egyszerűen már most színpadi nevet vagy becenevet használ. Feszült figyelemmel hallgatom a felsorolás többi részét, várva, hogy hátha. – Son Chaeyoung, Kim Taeyeon, Yang Nari, Jang Hanna… - Innentől kezdve kiesnek a maradék lányok nekem. Szívem a torkomban dobog, s érzem, hogy tenyerem is nyirkossá válik. Niel megpaskolja combomat, majd fejével biccent, hogy induljak. Még sok sikert kíván, mikor már zúgó fejjel elindulok kifelé. Alig érzem a lábaimat. Egyre csak gondolatok cikáznak, hogy mi történhet. Túl sok név ez ahhoz, hogy lecseszés legyen. És vannak olyanok, akikkel együtt gyakorlok, de nem hallottam a nevét. Bár lehet még utánam mondta a CEO, de csak a fiúknál kapcsolódom vissza a felsorolásba, nem tudom, kikről maradtam le. - …Kang Hyunggu, Yang Hongseok, Kim Yugyeom, Jo Yoonhoo, Hansol Vernon Chwe, Byun Baekhyun, Kwon Hyuk, Kim Jinhwan, Lee Taeyong, Nakamoto Yuta, Kunpimook Bhuwakul, Xu Minghao, Chittaphon Leechaiyapornkul, Wang Yibo, Yao Mingming és Kim Jiwon. Köszönöm a figyelmet, nemsokára találkozunk. Lent várok mindenkit, még egyszer, a 13-as táncteremben.
A kiadó furcsán üresnek hat kicsit, bár biztos csak beképzelem. Nem tudom, hogy mi fog történni és ez aggaszt. Eddig sose volt ilyen váratlan bejelentés, ennyi gyakornokot se hívtak még össze. A lépcsőt választom, hisz lefelé már egyszerűbb. Meg most nem tudnám elviselni a lift bezártságát. Meglepődöm, hogy összefutok Jihunnal, ezek szerint az ő nevét is mondhatták. Tőszavakban megbeszéljük, hogy a szőkeség se tud többet, aztán folytatjuk az utat. Páran még csatlakoznak hozzánk, Lalisa aggódva szorongatja a kezemet. Végül a második emelet tájékán a lift mellett döntünk, s kis csapatunkkal befoglaljuk az egész aknát. Senki se szól egy szót se, mindenkit lekötnek a saját gondolatai és ötletei, hogy miről lehet szó. A mínusz elsőre érve összefutunk még néhány gyakornok társunkkal, néhányan izgatottak, mások úgy tűnnek, hogy mindjárt elájulnak. Én nem tudom, melyik csapatba tartozom. Így, hogy leértünk, meglepő módon kicsit kevésbé vagyok ideges. Maradt az értetlenség, hogy mi folyik itt.
A 13-as terem előtt kisebb tömeg alakult is, hála annak, hogy nem nagyon mernek bemenni. A susmus alapján megtudom, hogy csomóan vannak bent is már, nem gyakornokok, de a fóliázott ajtó miatt ennél többre nem jutottak. Valahogy én keveredek az ajtóhoz, mondván, legidősebb legelőre. Mély levegőt véve, kicsit bizonytalanul nyomom le a kilincset. Az első, amit meglátok a sok kamera. Utána a sok alkalmazott. Stylist, fodrász, sminkes, itt vannak tánctanáraink egytől egyig, még May J is, aki széles mosollyal integet nekünk, ahogy beljebb haladok, nyomomban a többiekkel. A tükör előtt ülő staffosok között megpillantom a stúdiós részleg apraja-nagyját is, köztük Yijeongot is. A fiú zavartan néz rám, röviden megrázva a fejét. Tehát nem tudott semmiről ő se. Nem túl megnyugtató, hisz szövegíróként ő is képben lehetett volna az eseményekkel. Legalábbis abból kiindulva, hogy Hanbinék is tudtak erről a valamiről. Vajon ő miért nem? Rengeteg hangért-világításért felelős munkás is van itt, néhány irodában dolgozó embert is felismerek. Túl vegyes és színes a munkakör. Plusz még mi. Kezd tényleg nagyon rossz érzésem lenni.
Kamerák kereszttüzében töltjük meg a tükörrel szemben lévő részt, igyekezve mindenki felé röviden meghajolni. A legtöbben utána maradnak kis csapatukkal, amelyekben a külön gyakorlások folynak. Egy-egy szín csak a nevük, nem több. Gyakornokként még nem nevek vagyunk. Ahogy körbelesek, hét színhez tudok embert párosítani, de akadnak olyanok is, mint például Taeyeon és Baekhyun, akiknek hozzám hasonlóan nincs színe. Ők oda is jönnek hozzám, helyettesítve az idő közben elkavarodott Lalisát. Bár valószínűleg a csapatával van.
- Megnyugtat, hogy te is itt vagy – sóhajt egy aprót Tae, ahogy mellém érnek barátjával. Látom rajtuk, hogy legszívesebben el se engednék egymást, hogy legyen valami biztos pontjuk ebbe a káoszba, de nem tehetik. Így is mindig téma, hogy vajon a főnökök tudnak-e a kapcsolatukról.
A termet várakozás súlya tölti meg, mindenkinek szinte pattanásig feszítve az idegeit. Engem megnyugtat, hogy sokakat ismerek a tükör előttről. Ők biztatóan mosolyognak ránk, mutatják, hogy mély levegő-kifúj. Leginkább Jaejoong nyugodt arca van rám hatással. Ő nem szokott kertelni, ha bajban lennénk, nem nézne így ránk. Ő a leg-leg-leg a stúdión belül, mondhatni a főnök. Nyilván szabad kezet kapnak az alkotásra, de Jaejoong tartja egyben azt az emeletet. A vállát fedő kardigánból pedig rájövök, hogy valószínűleg az ő gazdátlan holmiját láttam az egyik stúdióban.
Akadnak azonban kissé szigorúbb arcok is, leginkább a legfelső körökből, a már debütált együttesek menedzserei például vagy az eléggé kialvatlannak tűnő trainee-felelős csapat. Néhányan még érkeznek utánunk is, háttértáncosok csoportjai, a TOPPDOGG-os fiúk néhány Monsta-ssal kiegészülve, lányok közül pedig Jiminék crew-ja és az AS tagjai. Az ő arcukon is csak izgatottság tükröződik, ahogy elfoglalva a jobb sarkot letelepednek a földbe, minél jobban összehúzva magukat.
Hosszú percek telnek el, mígnem a kamerások kaphatnak egy jelet, mert az ajtóra irányulók arcára feszült odafigyelés ül. Valószínűleg itt az idő. Egy pillanatra becsukva a szememet próbálok minden maradék kételyt és ötletet száműzni fejemből. Bármiről is van szó, nem vagyok egyedül. Vannak fantasztikus barátaim, gyakornoktársaim, feletteseim. Nincs lehetetlen, akármiről is fog történni.
Önbizalmam egészen addig szárnyal, mígnem az igazgató belép az ajtón. Utána nem tudom eldönteni, hogy mélyrepülésbe kezdett vagy szimplán úgy tesz, mint a Prérifarkas, amikor lenéz és rájön, hogy van gravitáció és lezuhan. Inkább gyalogkakukk szeretnék lenni és elfutni.

 

Következő rész >

< Előző rész

A bejegyzés trackback címe:

https://ossaf-jtc.blog.hu/api/trackback/id/tr8112273601

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása