Éjfél lehet már, mire átlépem a kis lakás küszöbét. Meglátva a magas szárú párt elfog a bűntudat. Biztos, hogy még nem feküdt le aludni. Táskámat a fal mellé ejtve, cipőmtől megszabadulva indulok beljebb. Csend van, lehet mégis lefeküdt. Vagy csak fejhallgatójával a fülein ő se figyeli az órát, miközben alkot. A nappaliba beérve kicsit az első opció válik igazzá. De csak félig. Yijeong ugyanis a kanapén gubbasztva szunnyadt el, lábait felhúzva, fejét a támlán nyugtatva. Csodálom nem csúszott le.
Akármennyire is tudom, hogy miattam nem az ágyában aludt el, muszáj felkeltenem. Egyrészt mert így csak elaludja magát és rossz lesz a napja, másrészt pedig holnaptól (vagy már mától) nem leszek itthon, hogy megmasszírozzam. Ahogy megérintem trikóból kilógó vállát, hogy felkeltsem, feltűnik, hogy milyen hideg bőre.
- Aish, Yijeong! – morgolódom a fiún. Sose tekeri fel a fűtést, ha egyedül van itthon, de fázik. Erről még nem sikerült leszoktatnom, de remélem ezentúl nem fogja ezt játszani. És még csodálkozik, hogy mennyiszer tüsszög. Nekem így kimelegedve-felöltözve nem tűnt fel, hogy kopognak a jegesmedvék. Bár annyira azért nincs hideg. De mezítláb trikóban igen.
Miután feljebb állítom a fűtést és megvárom, hogy el is induljon, keresek egy polár plédet a szekrényemben. Visszafelé menet összeszedem a fiú Pikachu fejes mamuszát. Óvatosan adom rá a papucsot, majd előröl ráterítem a takarót. Még megborzolgatom kicsit haját, majd a konyhába megyek. A vízforralóba engedve vizet teszem fel melegedni, majd keresek egy epres filtert. A hangokból ítélve már felébredt lakótársam is. Bár tudom, hogy a teavíz nemsokára készen lesz, mégis visszasétálok a nappaliba, s bebújok a még kicsit kómás Yijeong mellé.
- Ha nem leszek itt, ne csinálj ilyet – kérem halkan, vállára döntve fejemet. A fiú felhagy arcra dörzsölgetésével, hogy hamarabb felébredjen, s egy szusszanással enyémre dönti buksiját. Vaníliás samponjának illata egészen körbe ölel másodpercek alatt. – Ne haragudj, hogy későn jöttem!
- Tudtam, hogy későn fogsz – nyugtat meg, ujjaival a takaró szélével játszadozva. Valami bántja, csak akkor csinálja ezt, bár neki sose tűnik fel. – Nem tudtam a versenyről.
- Tudom, Yijeong. – Meglep, hogy ezt mondja. – Valószínűleg azt hitték, hogy elmondanád idő előtt. – Erre a magyarázatra Jiwonnal jutottunk, miközben késői vacsoránkat fogyasztottuk egy étkezdében. Valamit muszáj volt, a táncolástól eléggé megéheztünk. Bár még szívesen folytattuk volna, mert fáradtak nem lettünk annyira, egy-egy edzés után meg se kottyan az ilyen, de tíz óra körül egy számunkra ismeretlen fiú jött be a terembe, mi pedig ki lettünk tessékelve, hogy pihennünk kell meg pakolni. Egy enyhébben nagyon gyanúsak voltak Taeminék. – De téged nem ez zavar valójában, nem? – kérdezek rá óvatosan, hisz nem reagált semmit. A fiú azonban azzal hárít, hogy kész a forr a víz.
Sóhajtva mászok ki a pléd alól, ügyelve arra, hogy visszatakarjam a fiút, majd ismét a konyhába megyek. Szuperhősös bögréinket keresem elő, egyiken Superman, a másikon pedig Batman emblémája van. Beleteszem a filtereket az aljukra, majd rájuk töltöm a vizet. Mivel úgyis áznia kell, egy nagyobb fatálcát keresek elő, amikre rátehetem a bögréket, valamint egy kistányért majd a filtereknek. A nasis szekrényünkből leveszek néhány doboz peperot, majd tálcástul visszamegyek. Yijeong már nem játszik a takaró szélével.
- Gondolkodtam a tizenhetedikén – böki ki csendességének az okát, ahogy sikerül egyben letennem a tálcát. Mondatára persze majdnem felborítom az egyik bögrét, de sikerül megmenteni a helyzetet.
- Azon nem kell gondolkoznod Yijeong – rázom meg fejem, miközben lehuppanok mellé. Ezúttal nem bújok be mellé, egyik lábamat felhúzva és átkarolva figyelem az egyre pirosasabb teavizet. – Már megvan a jegyetek Jinjuba.
- Vissza lehet mondani – vágja rá egyből a maga inkább gyerekesen nyűgös módján, mintsem mérgesen. Tudom, hogy ezt valószínűleg egész nap szánta-vetette magában, hogy dönteni tudjon, erre én keresztbe teszek. De hát mit vár tőlem?
- Yijeong… Nem fogom Kyungil első szabadnapját vele tölteni. Azt neked kell! Erre vársz már több mint két hónapja.
- De neked most szükséged van rá! Főleg a mai után…
Elharapja a mondatot, tudva, hogy nem örülök annak, hogy felhozza. Sose örülök. Mély levegőt véve nyúlok az egyik édességes doboz után, s megbontva kiveszek belőle egy szálat. Miközben a fehércsokis rudat eszegetem, azon gondolkozok, hogy mi legyen. Tény. Kyungillal tudnék miről beszélgetni, hisz a mai napra még rátett egy lapáttal érzelmileg, amikor Bobbyval is jól kibeszéltük az eseményeket. Lelkiztünk egy kellemeset a bibimbapok felett.
- Nari – szólít meg óvatosan Yijeong, mikor már túl hosszúra nyúlik a csend.
- Nem – tudatom vele döntésemet. Nem érek annyit, hogy ne tudjanak találkozni. – És nem szeretnék erről vitatkozni. Hálás vagyok, hogy felajánlottad és tudom, hogy milyen nehéz volt. – Ahogy a fiúra pillantok, muszáj elmosolyodnom. Yijeong egyrészt meglepett, másrészt bosszús, harmadrész aggódik, de közben meg tudom, hogy örül is. És ez így van rendjén. – Majd beszélek vele telefonon.
- De Nari! – próbál tiltakozni, nekem azonban eszembe jut valamit, amitől biztos annyiban hagyja a témát.
- Nem fogadsz szót, megkérem, hogy tartóztasson le. – Magas labda, de nem fogja lecsapni. A fiúnak elakad a lélegzete, s olyan szinten paradicsom lesz, hogy le is dobja magáról a takarót, hogy a kis fürdőszobába trappolva lenyugtassa fantáziáját. Apró mosollyal nyúlok bögrémért és kortyolok bele. Kellemes.
Miután Yijeong duzzogva visszatér, szinte egyhuzamba issza meg a bögre teát. Bár eszembe jut, hogy megnézhetnénk az első Pokémon filmet, tudom, hogy muszáj összepakolnom. Ráadásul holnap még körbe is kell majd írnom mindenkinek, hogy biztos ne késsen el. Nem szeretném büntetéssel kezdeni a versenyt.
- Alattomos vagy – tudatja velem a fiú, benyúlva a másik doboz, matchás peperot.
- Tudom.
- És borzasztóan makacs.
- Ezt még jobban. Előbb-utóbb mindenkitől megkapom.
- Kikészítesz. – Feje a támlán landol, apró kis koppanással. A hang ellenére tuti, hogy fájt neki.
- Ugyan már Jeongie. Már rég megszoktad. – Megpakolom lábát, majd én is megiszom maradék teámat. – Menj aludni, husi, nekem muszáj pakolnom.
- Dehogy megyek! – kapja fel fejét azonnal. – Segítek pakolni! Addig is még veled lehetek.
Ebből aztán újabb kis „vita” kerekedik természetesen. Yijeongnak holnap ugyanúgy munkanapja lesz, hiába szeretném azt hinni, hogy így, hogy a gyakornokokat a verseny és a műsor köti le napközben, több idejük lesz kicsit egy-egy dalszövegre, mint amikor össze-vissza rohangálunk hozzájuk ötletekkel. Nem irigylem a stúdiósokat. Végül aztán a fiú csak eléri, hogy ágyamon gubbasztva hajtogassa az általam szekrényemből odadobott ruhadarabokat. Közben, a mai nap talán már harmadjára, kivesézzük ezt az egész verseny dolgot. Yijeong őszintén nem aggódik értem, legalábbis a teljesítés szempontjából. Minden másban igen, s leginkább azzal megy el az idő pakolás közben, hogy egymásnak adunk túlélési tippeket. Én azért, hogyan legyen meg egyedül, bár néha majd haza akarok járni, ő pedig hogy hogyan legyek teljes értékű, szociális ember. Ezt így fogalmazta meg ő is, bár tockossal jutalmaztam. Egészen sokáig beszélgetünk, s mivel titokban mindketten félünk a holnaptól, úgy döntünk, megágyazunk a nappali szőnyegén és kempingezünk. Megnyugtató a fiú mellett feküdni, figyelte az utcán néha elhaladó autók által festett fényfoltokat a plafonon.
- Hiányozni fogsz… - súgja Yijeong a sötétbe, mire elmosolyodom. Ahhoz képest, hogy továbbra is egy kiadónál leszünk, úgy viselkedünk, mint akik más kontinensen lesznek holnaptól.
- Te is nekem, Yijeong.

 x x x

A reggel túl hamar érkezik el. Ébresztőm kegyetlenül rángat ki egy keserédes emlék álomvilágából. Lemondó sóhajjal veszem tudomásul, hogy kezdetét veszi egy újabb, valószínűleg szintén mozgalmas nap. Yijeong még alszik, s mivel tudom, hogy ő még ráér egy kicsit, igyekszem nem felébreszteni. Telefonommal kezemben vonulok be szobámba, majd a mai ruhapakkommal a fürdőbe. Nem sokkal korábban alapított Jinho egy beszélgetőcsoportot a vezetőknek, így a többiek mellett én is becsekkolok, hogy ébren vagyok. A fiú – mielőtt szintén elkezdene készülődni – megírja, hogy fél óra múlva megcsörgeti azokat, akik addig nem jelentkeznek be. Jól esik, hogy ennyire törődik velünk.
Arcomon mosollyal végzem el a reggeli teendőket, majd frissen és üdén indulok el kávét főzni Yijeongnak. Én majd útközben veszek egy bubble tea-t, nekem az az ébresztőm. Míg lefő a keserű ital, elpakolom a még reggel használt fürdőszobai dolgokat, majd körbenézek szobámba, hogy kihagytam-e valami fontosat. Mivel nyilván hazajöhetünk, ha valami nincs meg, és Yijeong is be tudja hozni a kiadóba, ha eszembe jut valami, annyira nem aggódom. Tényleg nem másik földrészre költözöm.
Ahogy elkészül a kávé, Yijeong is ébredezik az illatára. Ezúttal egy Star Wars-os bögrébe töltöm ki neki, pont annyi tejet beletéve, ahogy szereti. Az együttélés alatt sok mindent megtanul az ember a másikról. A nappaliba sétálva teszem le a bögrét a kis asztalra, majd a kanapéra huppanva bekapcsolom a TV-t. Megkeresem kedvenc zenecsatornánk, majd jólesőn hátra dőlök. Éppen a DAY6 I wait klipje megy. Szeretem ezt az együttest, borzasztó jók a számaik és tehetségesek. És legnagyobb örömömre egyre népszerűbbek. Örülök, hogy az FNC bevállalja, hogy táncolós-éneklős együttesek helyett hangszeresekkel foglalkozik. Ott van például az FT ISLAND is, ami személyes okokból is a kedvenc együttesem. Nem mintha mernék mást állítani, a kiskacsa le is szedné a fejemet. Erre a gondolatra muszáj felkuncognom, amit a kissé kómás fiú meglehetősen értetlenül fogad.
- Csak eszembe jutott Jaejin.
- Áhh. – Így már ő is érti. Lassan eljut odáig, hogy a bögréért nyúljon. Ilyenkorra már mindig tökéletesre hűl a lötty. Mikor végez, a kanapé ülőrészére támasztva állát megkérdezi, hogy izgulok-e.
- Te szerintem jobban izgulsz. – Nevetve borzolok bele kócos tincseibe, mire csak felsóhajt.
- Csak szeretném, hogy végre debütálj – vallja be őszintén.
- Én is, hidd el. – Mosolyogva figyelem, ahogy ásít egy nagyot, majd megdörzsöli szemeit. – Nem volt elég a kávé?
- Sokáig fent voltam – dünnyögi, eldöntve fejét az anyagon, párnának használva. – Valamiért rámjött, hogy változtassak a The Dreamer szövegén.
- Melyik részén? - Meglepetten ráncolom kicsit homlokomat. Azt a dalszöveget még nagyon régen írtuk közösen, s valamiért még mindig azt érzem a legőszintébbnek. Minden szövegemben ott vagyok, de valahogy az… Sebezhető voltam, amikor az született, s hiába rövid, hiába egyszerű, mégis a legcsupaszabb őszinteségemnek érzem.
- A refrén elejét. Eszembe jutott valami, ahogy néztelek, miközben aludtál.
- Umm. Megmutatod? – bizonytalanul kérdezem meg, régen volt már, hogy elővettem vagy vettük azt a dalt. Yijeong apró bólintással kezd el kotorászni párnája után, hogy aztán alóla kivegye kis noteszét, ami mindig nála van. Abba vezeti az ötleteit és a pillanatnyi benyomásokat, amikből később dalai születnek. Másrészről pedig egyfajta kis napló a számára.
- Még nem tudom, illeszkedik-e a dallamba teljesen, majd bent megnézem. Vagy ha fel tudsz jönni, akkor majd megbeszéljük. – Miközben beszél, fellapozza az utolsó írt oldalt, s átnyújtja nekem.

„Emlékszem, egyszer azt mondtad nekem
Hogy sokkal gyönyörűbb voltál, mikor fiatal voltál”

- Igazából, a nézőpontba nem igazán stimmel, csak eszembe jutott egy ilyen.
- Kicsit elsőre most fura, de kíváncsi vagyok, hogy működik az egésszel. Főleg a következő sorokkal.
- Szerintem amint végzünk Jieunnel az egyik csapat szövegével, kipróbálom.
- Ha nem tudok felmenni, elküldöd majd? Legalább lesz megint éneklős felvételem tőled.
- Ahh, még mindig nem értem, miért vagy úgy oda!
- Mert jó hangod van, Jeongie. És nem csak én gondolom így, te is tudod. – Yijeong morcoson rejti el arcát a kanapéba. Tehetséges, ahhoz kétség sem fér. Tényleg jó a hangja, én szeretem nagyon hallgatni, Kyungil még inkább, de táncolni is táncoltunk már nem egyszer együtt a koreográfiáimhoz. Yijeong egyszerűen csak lámpalázas, jobb szeret a háttérben maradni. Amikor felvettük a táncokat is rengetegszer újra kellett kezdenünk, holott két felvétel között hibátlanul végig gyakoroltuk ugyanúgy, mint addig. Csak ha tudta, hogy forog a kamera, hibázott. Ezért lett stúdiós, hiába kérdezték meg tőle, hogy nem-e akar gyakornok lenni. Azt az arcot sose felejtem el, ahogy minden erejével és érvével tiltakozott ez ellen.
Telefonom elkezdi játszani a Pray-t, hogy jelezze, ideje szólnom a lányoknak, hogy biztos ne késsenek. A noteszt visszatéve Yijeong elé küldök mindenkinek egy üzenetet, hogy jó reggelt és találkozzunk időben a kiadónál. Közben eszembe jut, hogy vihetnék nekik is Bubble tea-t, de annyira már nincs sok időm, hogy megvárjam mindenki válaszát. Szeretnék előbb ott lenni, hátha van időm egy kicsit Junsuval vagy valakivel beszélgetni. Ahogy végzek a kis üzenetekkel – néhányaktól, például Nahyun és Momo válasz is hamar érkezik -, úgy döntök, lassan ideje menni.
- Te hányra mész? – kérdezem lakótársamtól, aki bár kiitta kávéját, nem tűnik valami ébernek. Ébredés óta csak addig jutott, hogy felüljön.
- Majd csak tízre. Azt hiszem.
- Oh, de jó valakinek – finoman arcába csípek, épp csak annyira, hogy meg akarja dörzsölni, majd nyújtózva egy sort, felállok a kanapéról. – Én viszont csinálok kaját, aztán megyek szerintem. Jó lenne előbb beérni.
- Máris? – Kiskutya szemekkel néz fel rám tincsei alól, de én csak újra összekócolom haját, s elindulok a konyhába. – Kaphatok müzlit? – szól utánam a fiú. Vagy kisgyerek, néha elmosódik a határ.
Kuncogva teljesítem kérését, majd nekiállok néhány szendvicset készíteni. Neki is elvinni, meg magamnak is, bár szerintem kapunk majd kaját. A biztonság kedvéért csinálok annyit, hogy jusson esetleg a lányoknak is. Másnem majd a végtelen étvágyú fiúk megeszik őket. Miután elcsomagolom őket ételes dobozokban a táskámba, még egyszer, utoljára leellenőrzöm, hogy minden megvan-e. Talán mégis izgulok? Mire végzek, már Yijeongnak is sikerül felülnie a kanapéra, müzlijén nyammogva.
- Te nem reggelizel? – kérdezi, mire csak megrázom fejemet.
- Elég lesz a bubi – vonom meg vállaimat. Mielőtt folytathatnám, Yijeong sietve leteszi a tálkáját, majd hozzám trappolva szorosan a karjaiba zár. Olyan érzésem támad, mint mikor az ovis ballagáson búcsúztunk egymástól. Bár akkor tényleg messzebb, Szöulba költöztünk, ő pedig maradt Jinjuban. Emiatt volt egy időszak, amikor nem tudtunk találkozni, csak beszélgetni (néha még annyit se), de a középiskolában nekivágott a fővárosnak. Én akkor már a kiadó által biztosított lakásban, itt laktam, hisz megváltoztak az otthoni dolgok. Igaz, nem voltam egyedül, de Yijeong ide költözhetett. December óta vele voltam kettecskén, most pedig ő marad itt egyedül. Egész kis sztorija van ennek a lakásnak! Bár tény, hogy sok minden történt itt.
- Bármi van, hívj. Te fontosabb vagy, mint a verseny – ígértetem meg vele.
- Te is! Tizenhetedikén pedig áttetetem az indulást délre. Ti úgyis koránkelők vagytok, legalább pár órát tudtok találkozni. A kedvemért. Megnyugtatna, ha tudnám, hogy találkoztál vele.
- Tudod, hogy nem kell bűntudatodnak lenni, igaz?
- Persze. – Aprót sóhajt nyakamba, majd egy pillanatra magához szorít, mielőtt elengedne. – A hangsúly a kedvemért-en volt.
- Jó, meglátjuk – mosolyodom el. Felveszem hátizsákom, majd utolsó pillanatban még begyömöszölöm nagytáskámba nyakpárnámat, ami az előszobai fogason pihen. Jól fog jönni az utazásoknál. Puszit nyomok Yijeong arcára, ő az enyémre, s egészen az épület kijáratáig kísér. Újabb ölelés után azonban tényleg búcsút veszünk egymástól, s elindulok a kiadó felé.
Mivel a JTC-é a lakás, nincs olyan messze, gyalog kényelmes tempóban fél óra talán. Ha esik az eső, akkor megvan az tíz perc alatt is, de szerencsére ragyogó kék, felhőtlen az ég. Jólesően magamba szívom a friss levegőt, de aztán automatikusan helyezem fel fehér maszkomat. Nem szabad, hogy beteg legyek egy kicsit is, másrészről elég sokszor láttak már a kiadóból ki- és bemenni a rajongók, gyakran fotóznak le engem is. Pedig hát, nem kéne. Nem is nagyon szeretem, bár a verseny függvényében hamar hozzá kéne szoknom. Meg majd közös képek velük, meg minden. Bár kiráz a hideg, mégis izgatottan gyorsítom meg lépteimet.
A teázó valamivel több mint félúton van a kiadó felé. Nagyon kis hangulatos, pasztellszínek az uralkodók, főleg kék, sárga és lila, a székek és a pult pedig fehér színű. A falakon partisapkás állatok és meseszép tájképek vannak, a földön konfetti, bár nem olyan sok, hogy mindenütt az legyen. Szeretek ide járni. Ahogy belépek, az ajtó fölötti csengőcske megszólalásával egy időben üzenetem is érkezik. A pultos lány, Jihye csak annyit kérdez, hogy a szokásos-e, én pedig maszkom államra húzva bólogatok mosolyogva.
Kedvenc kis asztalomhoz sétálok, ami égszínkék színű, s táskámat a fal mellé téve, másikat pedig a szék támlájára, lehuppanok. Telefonomat elővéve feloldom a képernyőzárat. Gyorsan végig pörgetem a vezetős beszélgetésünket, Baekhyunt és Hyojint kellett csak megcsörgetnie Jinhonak, majd megnézem a friss üzenetet.

Yibo: Szia. Mikorra érsz be?

Felpillantok az órára. A megadott időpontig még van bő háromnegyed óra, egész jó időt sétáltam idáig ezek szerint.

Nari: Szia. Megkapom a bubble teámat és öt perc, nem vagyok messze.

Szinte azonnal érkezik válasz is, a fiú rákérdez a teázó nevére, én pedig megerősítem. Nem csodálom, hogy ismeri, elég sokan és gyakran járnak ide a kiadóból. Bár a menedzserek és koordinátorok jobb szeretik, ha megkérjük őket vagy egy dolgozót, hogy hozzanak nekünk. Megkérdezem Yibot, hogy kérjek-e neki.

Yibo: Vaníliás mandulatejeset. Langyosan, légyszi.

Cuccaimon tartva fél szememet libbenek oda a pulthoz. Jihye mosolyogva teszi elém teámat, én pedig leadom a másik rendelést is. Nem lepődik meg, gyakran szoktam másoknak is bevinni meglepetésnek, Christian legkedveltebb kis áldozatom ezügyben, mert a keménymag. Ha ugyanakkor kezdünk és nem teljesen szanaszét, akkor mindig megbeszéljük, ki hoz.
Megvárom, míg elkészül Yibo itala is, majd a poharakkal visszaülök asztalkámhoz. Szadista örömmel szúrom át a vastagabb szívószállal a vékony védőréteget – amiken a Kakotalk figurái vannak -, s jólesőn kortyolok bele. Imádom! Mindig epres fekete teásat iszom, tápióka nélkül. Először nagyon meglepődött mindegyik dolgozó, attól függ, mikor ki volt a pultban, de hamar megjegyeztek, hogy én vagyok az, aki anélkül issza a bubble teáját.
Újra csilingel az ajtó, s Yibo egyből kiszúr. Udvariasan köszön a pultos lánynak, majd miközben leveszi maszkját, odasétál. Táskái nincsenek nála, bár nyilván ott hagyja a kiadónál.
- Szia! – köszönök neki mosolyogva, ahogy leül szembe. – Hogyhogy ilyen korán? – Egyből kínaira váltok, amit pillanatnyi fáziskéséssel, de megkönnyebbült mosollyal fogad. Sokkal kényelmesebben dől kicsit előrébb, magához húzva tejes italját.
- Beszéltem a szüleimmel – válaszolja, miközben szintén élvezettel szúrja át a vékony fióliát a zöld szívószállal. Nem kérdezek rá, hogy jutottak-e valamire, ha erről szeretne beszélni, úgyis elmondja. – Neked… a te szüleid mit szólnak ehhez az egészhez? Mármint, te régóta gyakornok vagy. Nem zavarja őket? – Kicsit megered a nyelve, de látom rajta, hogy frusztrált, és emiatt. – Kérdeztem Bobbyt, hogy te hogy bírod a nyomást, de azt mondta, ezt tőled kell megkérdeznem, ami jogos. Csak… annyira sokat még nem beszéltünk, és nem tudom, itt mit lehet másoktól kérdezni. Mert tőlük nyilván mindent, de te még lány is vagy. Ezek a viszony izémizék még nem mennek.
- Ugyan, kérdezhetsz bármit, az a típus vagyok, aki megmondja, hogyha nem akar válaszolni – nyugtatom meg a kicsit hadaró fiút, aki erre megkönnyebbülten hátra dől, nagyot kortyolva italából. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy ez a kérdése is ebbe a kategóriába esik-e, de úgy tűnik, nem oszt nem szoroz, úgyse tudok mit csinálni. – Nekem kicsit másabb, mert… Egyszerűen fogalmazva nincsenek szüleim. – Egy szuszra mondom ki, Yibo pedig félrenyeli kortyát. Gyorsan folytatom, mielőtt szabadkozni kezdene. – Nem számít, mert elfogadtam. Apu kisiskolás koromban szenvedett balesetet, anyám pedig már korábban elköltözött, nem tudom, hol van éppen. Nagyrészt a nagyszüleim neveltek. Ők mindenben támogattak, amíg velem voltak, nekik az volt a fontos, hogy lássák a mosolyomat fellépésekkor. Ha kellett, vonatoztak velem, hogy tudjak jobb tánciskolába járni, amíg órám volt ők sétáltak egyet, utána pedig haza. Nekem sose volt olyan, aki azt mondta volna, hogy ne csináljam. Tény, hogy talán túl régóta csinálom, és miért még mindig, de nincs jobb ötletem. Ezt tudom elképzelni magamnak, és ha ennyit kell küzdenem érte, akkor még többet fogok. Ezért mondtam, hogy teljesen megérteni nem tudom a helyzeted. Nekem a kiadó a családom.

Következő rész >

< Előző rész