Halk szuszogásom töri csak meg a próbateremre nehezedő csend súlyát. A tánctól terhes levegő nem igazán gazdálkodik éltető oxigénben, de nem bírom rávenni magam, hogy elmásszak az ablakig kinyitni azt. Pedig esküszöm megfogadtam, hogy idén nem leszek annyira lusta ilyen dolgokkal. Nagyot sóhajtva csukom be egy pillanatra szemeimet, majd erőt véve magamon, feltápászkodom ülésbe. Lábaim enyhén remegnek az előbbi megerőltetéstől, de tudom, hogy pár perc és újra rendben leszek. Az évek alatt már hozzászoktam, hogy a terhelés ezzel jár. Főleg amikor önkéntesen táncolom végig egybe ötször a koreográfiát, kamerámra felvéve. Általában ezt csinálom, amikor már úgy érzem, hogy kezd készen lenni és összeállni egy koreográfia. Azután jön a monitorozás, majd ha kijavítottam minden kis hibát is, akkor vihetem Bongyoung vagy Taemin elé. Bár utóbbi ritkábban foglalkozik a mi dolgainkkal, ő és Jongin általában inkább a háttértáncosokkal és a már debütált együttesek tagjaival foglalkoznak. Nagy ritkán leendő főtáncosokkal. Bongyoung a mindenes tánctanára a kiadónak. Jut eszembe, meg kéne kérdeznem, hogy May mikor tér vissza. Alapból ő tartja a lányok táncóráit, de most kint van Amerikában egy workshop miatt. Már hiányzik, bár nekem szimpatikusabb Bongyoung stílusa.
Amikor érzem, hogy már nem fognak összecsuklani alattam lábaim, felkelek a hűvös, pihenésre csábító padlóról. A kamerát a tükör elé szoktam tenni egy székre, a lencse alá téve pénztárcámat, hogy biztos az egészet felvegye. Bár néha, amikor visszanézem, nem bánnám, ha a fejem lemaradna. Őszintén megmondva, nem szeretem magamat felvételen látni, de a táncaimat így tudom a legjobban ellenőrizni. Nem tudom folyton megkérni Bongyoungot, hogy jöjjön, nézze már meg. Főleg, hogy a saját dolgaimmal a rendes órákon kívül foglalkozok, általában előtte is és utána is.
A rögtönzött, profi minőségű kameraállványhoz sétálva leállítom a készüléket, de mielőtt kézbe vehetném, hogy szokásomhoz híven fel-alá járkálva, egy-egy mozdulatsort eltáncolva visszanézzem a felvételt, megszólal telefonom. Meglepődök a csengőhang hallatán, szerencsére ritkán hallom. Mégse várok, hogy esetleg megunja-e az illető és békén hagy, csak egy fáradt nyögés-sóhajtás kíséretében felkapom táskám tetejére dobott telefonomat és fogadom a hívást.
- Mond, Daniel. – Valahogy vele nem megy a jó modor, de tudom, hogy sose veszi magára. Főleg, hogy ő meg egyszerűen egy „Ya, rookie!” kíséretében szokta felvenni, ha netalántán, világvége-helyzetben felhívom.
- Nem szeretnéd hasznossá tenni magad? – fuvolázza idegesítő hangján a fiú, amivel mindig csak engem tud megtisztelni. Mert nem elég, hogy telefonon keresztül mindig hülye hangja van, még rá is kell tenni egy lapáttal. És hogy miért is állok szóba vele, ha ennyi bajom van vele? Bonyolult.
- Parancsolsz, halláma?
- Ne hívj így! – szögezi le rögtön, hisztizve. Ahn Daniel, a sírba viszel. Mielőtt még belekezdhetne hegyi beszédébe, orrnyergemet masszírozva szólok közbe. Hihetetlen, mennyire konstans fejfájást képes okozni nekem ez a gyerek meglehetősen rövid idő alatt.
- Inkább mond, mit akarsz így hajnalok hajnalán.
- Nyilván tudod, hogy visszatérésre készülök és nyilván azt is, hogy milyen vagyok. Meg ne merj mukkanni, munka szempontjából! – Visszacsukva számat fojtom magamba a beszólást. Túl jól ismer sajnos, és én is őt. – Tudom, hogy nem vagyunk puszipajtások, de te tuti megmondod, hogy mi nem jó a demóban.
- Tehát a segítségem kell? – kérdezek rá a biztonság kedvéért. Nem minden nap kér segítséget bárkitől is Niel, tőlem meg aztán főleg. Általában megy a feje után – néha tényleg jó irányba -, vagy áthívja segíteni a haverjait, . Vagy akárkit, akit ismer. Eddig abban a hitben éltem tökéletes békességben, hogy az utolsó helyen szereplek a vészhelyzet-listáját, rögtön Kkangkkangie után. Aki a kutyája. Mindegy.
- Ja, kell a nagy szád és a kötekedésed – puffog a telefonba. Szerintem elég sok időbe (hisztibe) és erőfeszítésbe (nyűglődésbe) került számára, hogy felhívjon. Nem is értem.
- Most rögtön kellek? – kérdezem végül, beérve azzal, hogy majd személyesen cukkolom tovább. Remélem, nemet mond, mert egyrészt vissza akarom nézni a videót, másrészt jól esne egy zuhany is. Bár ha igent is mond is képes vagyok lelkiismeret furdalás nélkül megvárakoztatni. Pedig mint énekes tényleg nincs vele gondom. Csak túl régóta ismerjük egymást és túl sok időt töltöttünk egymás társaságában. Valahogy már az első gyakornoki napunktól kezdve kialakult ez a virágzó kapcsolat. Emlékszem, mindenki azt mondta, tuti hogy összejövünk, ez a szerelem jele, csak nem merjük bevallani és a többi és a többi. Most meg inkább kerülik a menedzsereink is, hogy találkozzunk. Bár ezen nagyot dob a tény, hogy ő már debütált, én pedig még mindig nem. De ez egy másik sztori.
- Mondanám, hogy igen, de úgyse jönnél – mutat rá a tényre ő is, mire elismerően bólogatok egy sort, bár ő ezt nem látja. Bár amennyire ismer már. – Egy órán belül felérnél? Még az órák előtt akarom megmutatni, utána megbeszélésem lesz nekem is.
- Mi az, hogy is? Nekem nem lesz. – Csak mert jólesik belekötni. Meglep azonban, mikor visszavágás helyett, önmagához képest meglehetősen komolyan válaszol.
- Majd lesz, hidd el nekem. – Miért lenne? Nem tudom tőle megkérdezni, mert egy csábosnak szánt „Várlak~” után - amitől végigfut hátamon a hideg - leteszi. Értetlenül nézem az elsötétülő képernyőt, azon gondolkozva, hogy mi üthetett bele. Egyrészt komoly se nagyon szokott lenni, egyszer láttam csak. Ráadásul még csak nem is akkor, amikor közölték vele, hogy debütálhat. Akkor speciel futott két győzelemkört dalolászva az igazgató körül. Gyönyörű emlékkép. Nem. Akkor, amikor először tért vissza egy féléves kihagyás után. Újra a színpadon állt, s hallgatta a tánccal kapcsolatban. Az volt az egyik olyan pillanat, amikor a lelkem mélyén tiszteltem őt. Nem lenne ilyen fantasztikus bája egyébként, teljesen rendben lenne a gyerek. De ezt csak így négy fal közt a fejemben ismerem be.
Számítva arra, hogy képes , sóhajtva adom fel, hogy most végig tudom nézni a videót. Így hát fájdalmasan meghasadó kis szívvel kapcsolom ki a kamerát és teszem vissza táskám külön, valamennyire bélelt zsebébe. Az ablakhoz sétálva kinyitom bukóra, hogy azért ne jégverem legyen így február közepén, mire visszaérek (ha visszaérek még az énekórám előtt), majd táskámat felkapva elindulok kifelé. Az ajtón kilépve jövök rá, hogy bizony azért a zenét le kéne állítani, még akkor is, ha a számalap jó kis aláfestő zene lehet az erre járóknak. Így hát hátraarc, hifi leállítása, lépés újra indul.
A kiadó épülete még viszonylag üres, az első órákig még van nagyjából másfél. Általában már hatkor itt vagyok, akkor is, ha csak kilenckor kezdődnek az óráim. Ilyenkor csend van és nyugalom, tudok magamban gyakorolni. Persze, ismerem a többi gyakornokot, jóban is vagyok néhányukkal, nem vagyok antiszoc, csak nekem kényelmesebb egyedül. Inkább a már debütált együttesek tagjai az én „korcsoportom”, ők azok, akikkel én is kezdtem. Mint Niel is, de például ott vannak a 24K-s srácok vagy Kevinék. Igazából, belegondolva… Mind a hat már debütált együttessel végigcsináltam a gyakornokoskodást. Ahh, öreg vagyok. Na jó, nem. Elég korán belevágtam. De tényleg egyébként. Ha nagyon őszinte akarok lenni, kicsit (talán annál kicsit jobban) fájt, hogy én sose kaptam meg a lehetőséget. Látni, hogy azok, akikkel együtt növök és fejlődök, debütálnak, eléggé szívbemarkoló pillanat. Még úgy is, hogyha hihetetlenül büszke és boldog vagyok mindeközben. Csak még keresem azt, hogy bennem mi nem volt meg. Hogy miben kell még fejlődnöm. Mert fejlődni akarok, és soha nem feladni. És azt szeretem a legjobban, hogy a barátságunk megmaradt mindannyiukkal, sőt, talán még erősebb lett. Havonta egyszer össze tudunk ülni Benjiékkel pizzázni, Rennel és Sungjonggal pedig mindig lánytáncokat tanulunk és szórakozunk, ha van egy kis idejük. Sokat jelentenek nekem ezek a pillanatok. Legyen csak egy délután, vagy két felvétel közötti szünet. Arról nem is beszélve, hogyha edzős napom van, Insoo mindig lejön szadizni. Nem mintha bánnám, a tánc mellé muszáj. De tényleg élvezem, és semmi pénzért nem hagynám abba. Sokan kérdezték már, hogy miért nem megyek át másik kiadóhoz, vagy próbálkozok mással. Igazából… Erre nagyon sokféle válasz létezik.
Mire észbekapok, már beérek az öltözőbe. A helyiség hűvös tisztaságával köszönt. A hangszórókból halkan szólnak az újabb dalaik a srácoknak, most éppen a U-KISS Stalker-je. Halkan dúdolva a dallamot pakolom le táskámat megszokott kis helyemre a fal mellé. A középső padokat annyira nem szeretem. Előkeresem a szükséges dolgokat, majd cókmókomat kezembe fogva átvonulok a zuhanyzós részre. Mivel tudom, hogy annyira nincs sok időm, nem a jóleső melegre állítom a vizet, ami ellazítaná most megterhelt izmaimat (ellenben minimum fél órába telne rendesen kiélvezni), hanem langyosra. Talán kicsit hidegebbre, hogy jobban magamhoz térjek. Nielhez minden kis agysejtem kelleni fog a túléléshez. Hajam művészien össze-vissza kontyba fogom, majd levetkőzve beállok a már kellő hőmérsékletű víz alá. Elsőre persze majdnem elcsúszok, hogy inkább hideg lett, mint langyos, de némán tűröm. Magamhoz képest sikerül normális időn belül letusolni, s eperillattal körbelengve, törülközőbe bugyolálva megyek vissza táskámhoz. Arra azonban nem számítok, hogy Jonginnal találom szembe magam a közös részbe lépve. Vagyis a fiú csupasz, bronzbarna hátával, ahogy premier plánba éppen megszabadul felsőjétől.
- Jó reggelt – motyogom, automatikusan szorosabban fogva magamon a törülközőt. Azt hiszem, inkább a zuhanyrészben öltözöm fel. A fiú felkapja fejét, s arca olyan szinten zavart kifejezést vesz fel, hogy kedvem lenne felnevetni. Jongin, aki a színpadon dög és bárkire bármilyen hatást képes gyakorolni, zavarba jött törülközős létemtől. Mintha nem ő lett volna az egy időben, akivel páros táncot kellett gyakorolnom, nem éppen a távolságtartó fajtából. Jó, az is tény, hogy annyira nekem se a szívem csücske ez a helyzet, de attól még oda kell mennem táskámhoz, igyekezve figyelmen kívül hagyni a fiú óvatosan követő pillantását.
- Neked is – üdvözöl némileg bizonytalan hangon. – Megint egyedül gyakoroltál?
- Igen – bólogatok egy sort, miközben táskámból pakolgatom ki a dolgokat, hogy a nyilván legalulra tett váltást elő tudjam vadászni. – Most egy kicsit mással próbálkozom. Találtam egy japán számot, amire modern táncot terveztem.
- Modern tánc? – kap a kifejezésen, mire elmosolyodom, bár nem látja. Jongin meg a modern tánc egy külön bolygó. Mármint ketten alkotnak egy bolygót, nem olyan messze vannak egymástól. Oh, dehogy. Szinte az Kai specialitása. A rengeteg tehetsége mellett. – Majd megmutatod? Hátha tudok segíteni. Szívesen tenném.
- Azt tudom, Jongin. – Kis kupacomat kezembe véve egyenesedem fel és fordulok menetirányba. A fiún már rajta van bő szürke trikója, ami kiemeli bőre barnaságát és vékony, de mégis izmos alakját. – Még csak most fejeztem be, de órák után úgyis gyakorolni akartam, ha ráérsz.
- Én ráérek, de te nem biztos, hogy… Mindegy! Majd megbeszéljük, most rohannom kell. Elfelejtettem, hogy… Taeminmel kell beszélnem! Örültem, hogy láttalak, ügyes légy ma!
És már itt sincs. Jongin zavartan siet ki az öltözőből, éppen csak felkapva cuccait, s hallom, hogy menet közben morog valamiről. Döbbenten nézek utána. Ez meg mi volt? Ezt már tuti nem tudhatom meg a törülközős állapotomnak. Miért gondja azt mindenki, hogy ma nem fogok ráérni? Előbb Niel, most meg Jongin.
Gondolatban emlegetett halláma, ismét rezegni-zenélni kezd telefonom. Jelenleg csak elintézem a gyereket annyival, hogy öltözök, és megyek. Nyilván beszól, hogy minek, de csak megszakítom a hívást. Az agyamra megy.
Miközben felöltözöm, azon gondolkozom, hogy elfelejtettem-e a havi felmérést, de miután lecsekkolom naptáramat, megnyugszom, hogy nem. De akkor mi más lehet? Tartva Niel hisztijétől, hamar összekapom magam, s farmerra-fehér pólóra cserélve táncos ruháimat, összepakolva újra útnak indulok. Bár nem mondta, hogy hol vár, maximum végiglátogatom a stúdiókat. Talán ilyenkor még senki munkáját nem fogom megzavarni. A stúdiók nagy része a harmadik emeleten vannak, ahova lifttel megyek fel. Hiába adta kérésbe Junho, hogy lehetőleg lépcsőzzünk. Csak nem fogja megtudni! És újfent megfogadom, hogy sose fogok lottózni, ugyanis drága edzőnk fogad a liftben, szintén fölfelé tartva.
- Most be kéne zárnom előtted az ajtaját – jegyzi meg, mire széles vigyorral hajolok meg felé. – Gyere! – Aprócska sóhajtájával és rosszalló fejcsóválásával nem törődve osonok be mellé az aknába, megnyomva a harmadik emelet gombját. Ahogy elnézem, ő az ötödikre megy, arra inkább irodák és tárgyalók vannak. Meg az igazgató irodája. Lehet, hogy a hónapközi eredményeket viszi fel? Végül is, előző héten csináltuk meg.
- Táncoltál? – kérdezi, én pedig lelkesen rábólintok. A barna hajú férfi nevetése rövid időre megtölti a kis aknát.
- Pont meséltem Jonginnak is, hogy modern tánccal próbálkozok. Már úgy nagyjából készen vagyok.
- Akkor a szokásos – ereszt meg egy vigyort felém. – De örülök, hogyha már inkább megvagy vele, minthogy most kezdtél bele. Úgy jobban bosszantana a dolog.
- Milyen dolog? – ráncolom homlokomat egy pillanatra. Junho csak megvonja vállát, majd fejével a lassan kinyíló ajtók felé biccent.
- Majd találkozunk. A büntit nem felejtem majd el!
Értetlenül, összezavarodva lépek ki a liftből és indulok a halláma keresésére. Ez már kezd gyanús lenni. Az nem lehet, hogy valami szülinapi meglepetésről legyen hisz, hisz addig még van három hét. Meg attól még ma ráérnék. És nem hinném, hogy bárki bármit is ennyire előre szervezne a kiadóban. Bár itt a stúdió részlegen mindig naprakészek, annak ellenére is, hogy képesek naphosszat alapok és szövegek felett ülni.
Az első két teremben nincsen senki (az egyikbe be se tudok nyitni). A harmadikban már valakinek bent van a cucca, de tovább haladok, nem állok le barchobázni. Végre valaki! Az 5-ös számú stúdióban Hanbin és Yu beszélgetnek, utóbbi nagy mozdulatokkal magyaráz valamit a producer fiúnak, valószínűleg egy új ötletét videóhoz. Talán pont Niel klipjével kapcsolatosan?
- Nari! – vesz észre hamar BI, én pedig integetek egy sort. A fiú félig felém fordul székével, kitéve öléből néhány teleírt papírt, s int, hogy nyugodtan menjek beljebb. Az idősebbik az egyik, talán kicsit rendszerezettebb asztalon ül, de mire odaérek hozzájuk már leszáll, hogy köszönhessen. Mint mindig, megint nyújtózkodnom kell a magasságkülönbség miatt, de szerencsére Hanbin ül, így őt könnyebben tudom arcon puszilni.
- Ahoy! Nem tudjátok, hogy a hallámát merre találom? – érdeklődöm, miközben körbepillantok a BI-rodalomban, hátha változott valamit, de nem. Egyszer egy gyenge pillanatomban neveztem el így a zeneszerző fiú kuckóját beceneve után. Szeretek itt punnyadni, néha csak úgy feljövök egy-egy hosszabb hét után és fekszem a union jack-es kanapén, bámulva a különféle posztereket, amik ihletet adnak a fiúnak, vagy a számtalan borítót, amelyek számlistáját ott szerepel az ő neve is. Tapétázhatna velük lassan.
- Úgy tudom a hetest foglalta be most, bár reggel már Jiho is kereste, valószínűleg a rap miatt – válaszolja a karamell barna hajú fiú, miközben már nyúl telefonja után, valószínűleg, hogy utána érdeklődjön a dolognak. Azt azonban már tudom, hogy nem érdemes Zicot keresni, ha épp alkot, a producer-dalszövegíró elég morcos ember tud lenni. Bár nem tudom, egymás közt mennyire lazák esetleg. Nekem valahogy Jiho megmaradt kis barlanglakónak, aki más előadóknak is ír dalokat, kollaborációkban szerepel, vagy egyszerűen csak elhívják külföldi koncertre vendégnek. Zico egy fogalom.
- Hagyd csak, megkeresgélem. De azt ne mond, hogy Niel rappelni akar. – Szinte érzem, hogy fülemig szalad vigyorom, miközben Yu mellett nekidőlök az asztal szélének én is. Érjem meg a napot, hogy Daniel rappelésbe fog és esküszöm, nem fogom békén hagyni vele.
- Dehogy – nevet fel Yu, majd rám emeli ujját, ahogy eszébe jut valami. Aztán morcosan kisöpör egy fekete tincset arcából, amire felkuncogok. Ez annyira tipikus mozdulat tőle, nem is értem, hogy nem unta még meg a hosszabb hajat. BI is vagy beállítja, meg egyszerűen sapkát húz, és akkor úgy marad. – Befejeztem a szerkesztést! Dobtam rá némi effektet, de megvan natúrban is, majd meglátod, melyik tetszik jobban.
- Bízom a kreativitásodban! – mosolyodom el hálásan, hogy minden munkáján kívül foglalkozott azzal, hogy kisegítsen. A nagyon kész táncokat fel szoktam venni különböző helyszíneken, hogy utána feltölthessem csatornámra. Legalább ennyi kis hírnév járhasson nekem, a kiadó nem ellenezte sose. Eleinte még jól is jött, hogy plusz beharangozó, aztán meg így maradt. – Mikor érsz rá?
- Tudod, hogy bármikor, főleg, hogy maximum úgyis egy óra lenne maximum megbeszélni.
- Hiába, aki profi, azzal lehet dolgozni – bólogat egy sort Hanbin is, mire kuncogva lököm meg kicsit székét, hogy elbillenjen oldalra. Panaszos hanggal kapaszkodik meg asztala peremében, majd előre nyúlva oldalamba csíp finoman, pontosan tudva, hogy mennyire csiklandós vagyok. Feljajdulva, összerándulva bújok Yuhoz, hogy védjen meg, de ő csak nevet gyerekességünkön. – De majd meglátod, te ráérsz-e. – Minden tudó vigyort ereszt meg felém. Elkerekednek szemeim.
- Na, jó! Most lett elegem! Mi folyik itt? – kérdezem tőlük, s hol egyikükre, hol másikukra nézek.
- Ugyan már, Nari! Nem folyik itt semmi, minden száraz – nyugtat meg a videográfus fiú, csekély sikerrel. Nullával. Most még a fiú „humora” se tud meghatni.
- Nem hiszek neked! – jelentem ki vádlón, de csak felnevet ismét.
- Hidd el, már két hete próbáljuk tartani magunkat, nem utolsó pillanatban fogjuk elrontani a dolgot – próbál megnyugtatni BI is, talán egy fokkal több sikerrel. Tehát tényleg van valami. De mi?
- Azt ne mondjátok, hogy debütálok – csúszik ki a fejemben már egy ideje motoszkáló gondolat.
