- Yang Nari! – harsan a nevem (de azért diszkréten), ahogy az egyik lány végez az interjúval.
- Egy pillanat! – Ahogy a kilépő lányt megláttam, eszembe jut valami. Tétován nézek körbe, de végül a szintén folyosóra visszaérkező Bobby ment meg. Többiektől elköszönve sietek oda hozzá, először is megölelve, mert látom rajta, hogy nem igazán javított a kedélyállapotán az interjú. – Ha kijöttem, beszélünk, de kölcsönkérhetném a pulcsidat?
A fiú egyből lepillant, aztán aprót bólintva húzza át fején a sötétkék belebújóst. Alig pár pillanattal később már Jiwon illattal körbelengve lépek ki a próbaterembe. Egy asztal, az egyik oldalán egy magányos székkel, míg a másik oldalán kamerák és egy ismeretlen nő. A háttért egy nagyjából két méteres mű fal biztosítja, ami világoskék színű és van rajta valami logó féle. Gondolom a műsoré.
- Foglalj helyet, Nari! – kér a nő. Bólintok, s miközben feljebb tűröm egyik alkaromon a pulcsi ujját, leülök a székre. Egész kényelmes, fém szék, támaszos karfával és párnázott ülőrésszel. – Én főleg az interjúkat fogom készíteni veletek. Kérlek, legyél őszinte majd mindig, akár velem, akár a többi segítővel! Ezek célja, hogy megismerjenek titeket a leendő rajongóitok. – Magyarázata közben beállítják a fényeket és kamerákat, valamint a Beau Teames Heechul próbál szebbé varázsolni egy pamacs, ecset és fésű segítségével. Meg a dolgaival, amikhez annyira nem értek. Fotózásoknál mindig csak hagyni szoktam, hagy tegyen, amit jónak lát, azokon kívül meg nem sminkelek.
- Megint nem aludtál eleget – jegyzi meg a férfi dorgáló fejingatással, mire csak vállat vonok.
- A gyakorlás az első.
- Te lány. Ügyes legyél, aztán valamikor ugorj be megbeszélni a leendő napi rutinodat. – Tincseim igazgatása végeztével kapok egy ’Fighting!’ lelkesítést, majd hátra oson a kamerások mögé, egy kényelmesnek tűnő fotelhez. Telefonján kezd el csüngeni, hogy ne direktbe figyelni (amivel tudja, hogy zavarna).
- Kezdhetjük? – érdeklődik a nő, én pedig bólintok. A kamerások arcára figyelem költözik, s az egyikük int, hogy mehet. – Milyen érzés, hogy bekerültél a kiválasztott 18 lány közé?
- Hihetetlen! – felelem egyből, de tudom, hogy ki kell fejtenem. – Umm… Elég régóta vagyok a kiadó gyakornoka, és emiatt… Tényleg nem hittem el, hogy ez történik.
- Hány éve vagy gyakornok?
- 13 éve. – Kimondva nekem annyira már nem tűnik soknak, holott szinte minden nap eszembe jut.
- Egyszer se gondoltál arra, hogy feladd, vagy kiadót váltsál?
- Őszintén… De. Tudom, hogy más kiadónál talán már debütálhattam volna. Sokan kérdezték is az évek alatt, hogy miért nem váltok, de sose fordult meg a fejemben. A JTC nekem a családom. Sok barátom debütált már, akikkel gyakornokoskodtam. Ők mindig erőt adtak és adnak. Az ő támogatásuk és tanácsaik segítenek fejlődni.
- Most csak a kiadóváltásról beszéltél. Abbahagyásra akkor nem is gondoltál?
- Soha. Nekem… - Elharapom a mondatot, ahogy eszembe jut megannyi emlék. Vannak fájók, amelyek sebei még mindig képesek megbillenteni önbizalmamat és kitartásomat, de ott a rengeteg nevetéssel teli, ami mindig csak megszilárdítja a célomba vetett hitemet. Mert küzdeni kell. – Egyszerűen csak ezt szeretném csinálni. Lehet, hogy van út, amelyik könnyebb vagy fényesebb. De nekem ez a nehéz, rögös kell. Szeretnék magamnak bizonyítani, nem pedig másoknak. A kiadó tudja, hogy mit csinál. Bízom a JTC-ben.
- Nem nehéz, hogy a barátaid korábban debütálnak, ha később is kezdik a gyakornokoskodást? – Apró szünet után hozzátesz még egy kérdést, amitől kicsit úgy érzem, mintha kicsúszna alólam a szék, az épület, meg talán a bolygó is. – Nem volt rossz, hogyha valaki feladta?
A fejemben lévő káoszt csak a torkomban dobogó szívem képes elnyomni, bár nem tudom, melyik a jobb. Talán egy perc is eltelik, míg én próbálok rendet tenni magamban annyira, hogy legalább minimális, sablonos választ adhassak az őszinte helyett, ahogy az órákon gyakoroltuk kellemetlen kérdések esetén. Mikor azonban megpróbálom lenyelni a torkomba költözött gombócot érzem, hogy lassan bepárásodik látásom. Fejem lehajtva próbálok úrrá lenni érzéseimen. A nő együttérzően egy zsebkendőt csúsztat elém, de őszinte leszek, nem megyek vele sokra. Ezek nem olyan dolgok, amiket egy zsepi fel tud itatni. Erről a dologról nem szoktam beszélni. Se az érintett emberrel, se Yijeonggal, se Hyorinnal, nagyon talán esetleg exemmel.
- Kérnék pár perc szünetet! – csendül Heechul hangja, s nem sokkal később már azt érzem, ahogy felhúzva a székről szorosan magához ölel. A kiadón belül nyílt titok volt a kapcsolatom vele és tudom, hogy sokan aggódtak is, amikor kilépett. Én nem aggódtam. Tisztán emlékszem még arra a napra, szerintem egy másik nap se él olyan élénken és tisztán az emlékezetemben, mint az a május negyedike.
Érzem, ahogy egyre több és több dolog rémlik fel bennem, szavai tisztán csengenek fülemben, még mindig érzem illatát és érintését magamon, s még mindig ugyanannyira fáj. Hiába telt el már több év, egyáltalán nem enyhül. Ahogy úrrá lesz rajtam a sírás hallom, hogy Heechul leállíttatja a kamerát és megkéri az embereket, hogy hagyjanak magunkra kicsit.
- Gyere, leülünk.
Odavezetve foteléhez (ami tényleg kényelmes) leültet, majd megígéri, hogy mindjárt jön, de muszáj elmagyaráznia kint a helyzetet, meg behozza Yijeongot. Mielőtt becsukódna mögötte az ajtó és magamra maradnék gondolataimmal, még elkapok egy szót, egy nevet, amely számomra egy érzés, egy fájdalom. Hyungsik.
Karjaimmal magamat ölelve dőlök előre, homlokomat térdemre teszem. Utálok sírni, most mégis csak peregnek arcomon a gyöngyházfényű cseppek, szorgalmasan követve egymást, nehogy egyedül induljanak útra. Bobby pulcsija megértően issza magába a csöppségeket.
Engem pedig megrohamoznak a képek. Mosolyáé, amikor az első napunkon odajött hozzám, hogy legyünk barátok és támogassuk egymást. Annyira ártatlan és naiv volt mindkettőnk. Aztán teltek az évek, mosolya megfakult, míg végül mindkettőnk arcáról eltűnt annak őszintesége. Mégis, akármit és akárhogy tett, egyetlen egy dologra képtelen vagyok. Haragudni rá. Ehelyett az összes érzelmi káosz a fájdalom képében létezik számomra.
Nyílik az ajtó, alig pár másodperccel később csukódik is.
- Nari! Ne tedd ezt magaddal! – Sóhaja kíséri lépteit, s ahogy elém ér, letérdelve lehúz magához. Törökülésbe helyezkedik, engem pedig szorosan ölelésébe húz. Yijeong már annyiszor volt mellettem, amikor rám törtek az emlékek. És bár lakótársként ez talán annyira nem tűnhet nehéz feladatnak, én mégis tudom, hogy mennyire nem egyszerű neki se.
Óráknak tűnő percekbe telik, míg a csendes zokogás helyett csak nyeldesem könnyeimet. Yijeong türelmesen vár, nem próbál klisés szavakkal nyugtatni, tudja, hogy a helyzet minden, csak klisés nem. Ő csak egyben tart, amikor már magamat nem tudom. Yijeong gyengéd mozdulatokkal szed rendbe, majd kezei közé fogva arcomat, fürkészőn néz rám.
- Meg tudod csinálni – Kijelentése nem csak a versenyre szól, én pedig egy aprót bólintok, szipogással kísérve. – Hoztam neked vizet – nyúl a fotel melletti kisasztalra tett üvegért, én pedig megköszönve megiszom szinte a felét. Az ivás mindig segít ténylegesen megnyugodnom. Egyszerre nem tudok sírni meg inni is. Kimászom a fiú öléből, bizonytalanul állva lábaimon. Yijeong megigazítva kapucniját karolja át vállamat, puszit nyomva hajamra. – Menni fog. – Egy pillanatra hozzábújok, mielőtt kisétálnánk az ajtón. A folyosón már nincsen senki, a dalszövegíró fiú tippje szerint már végeztek az interjúkkal és a második részre várnak. Sóhajtva veszem tudomásul, hogy a gyakorlóterembe nem jön vissza velem, mostanra már minden staffos a dolgára indult, később tudunk majd csak velük még beszélgetni. Még megígéri nekem, hogy csinál valami kaját, mire hazaérek, de aztán elköszön. Én pedig mély levegőt véve, mosolyt arcomra varázsolva lépek be a terembe, s mintha csak a mosdóba ugrott volna el öt percre és hat lett belőle, meghajolva bocsánatot kérek.
- Gyere csak! Minden rendben? – int Junsu, s komolyan néz rám, őszinte választ várva.
- Rendben leszek.
Következő rész >
